Egy Bauhaus-villa újjászületése

Idén 100 éves a Bauhaus, ezért is külön öröm számunkra, hogy egy, a stílus jegyeit magán viselő ingatlan felújításában vehetünk részt. Ha a Bauhaus jelzőként egy épületnél megjelenik, az garancia a letisztult formákra, az izgalmas terekre és a minőségi alapanyagokra. Ám fontos kiemelni, hogy bár több magyar építész állt kapcsolatban a híres német iskolával, Budapesten alig található szigorúan vett Bauhaus-ház. Hogy ez az épület miként viseli magán a stílus jellemző jegyeit, s hogyan érdemes egy ilyen felújításba belefogni, arról Lenzsér Péter, építésszel beszélgettünk.

Mit lehet tudni a ház történetéről?

A ház története elég kacifántos. Ha nagyvonalúak vagyunk, mondhatjuk, hogy a Bauhaus gyűjtőnév alá sorolható. Az 1920-as évek végén és a harmincas években épült, akkoriban második vonalbeli épületek közé lehet sorolni, hiszen nem Molnár Farkas vagy mondjuk Fischer József tervezte. Egy kedves, aránylag aprócska ház épült meg amit először 3, majd 15 év múlva át is építettek, majd negyven év múlva kibővítették. Egyetlen lakásból öt lakást alakítottak ki, amit utána szétbombáztak, majd átalakítottak, s ez az összes folyamat nagyon-nagyon eltérő építészeti és műszaki minőségben történt. De még akkor is, amikor ez a ház egy ötlakásos össze-vissza átalakított épület volt, szerethető és kedves volt. Szóval nem csak az lehet jó, amit nagy építész tervezett.

Ön hogyan találkozott az épülettel?

Sok évvel ezelőtt megkeresett az építtető azzal, hogy ő megvették az épület összes lakását, s nagyon szeretik. Nem beszélhetünk egy nagy ingatlanról, hiszen 300 négyzetméter körüli az épület, de ők éppen ezt a fajta léptékét és báját szerették. Ebből szeretett volna minimális beruházással, szinte alig hozzányúlva a dolgokhoz valamit kihozni. Készítettünk egy nagyon kedves, szerethető tervet, amit ők elkezdtek kivitelezni, de sajnos hamarosan megállt az építkezés. A fő elem itt a faablakok rekonstrukciója volt, próbáltuk megmenteni, amit még lehetett. Már ekkor sem volt mindenhol eredeti nyílászáró, de voltak benne eredetiek, s azoknak a stílusára próbáltuk formálni a cserélendő ablakokat, amit pedig nem kellett kidobni, azt igyekeztünk megtartani. Tehát a heterogén báját próbáltuk megtartani a háznak.

Az eklektikában is lehet báj ezek szerint?

Abszolút, sőt! Akkor azonban jött egy fordulat a dologban, az akkori tulajdonosoknak el kellett adniuk az egész házat, és jött egy új építtető. Ő megnézte a terveinket, s belelátta a mi lelkesedésünket és szeretetünket, amivel az épülethez viszonyultunk, annak ellenére, hogy egy csomó mindenben mást szeretett volna. Így azt mondta, hogy sok apró dolgon szeretne változtatni, s egyáltalán nem volt ellenünkre, amiket szeretett volna. Más volt, de nem ellentmondó. Aminek különösen örültünk, hogy az ingatlan mérete maradhatott. Ráadásul egy nagyon jó megbízót találtunk a személyében, aki érdeklődik az építészet iránt, ismeri, nyitott a dolgokra, s bár semmi köze sincs az építőiparhoz, mégis sok mindent látott már, nagyon sok mindennek utána megy, szinte igénye volt arra, hogy feladatot adjunk neki. Javasoltunk neki néhány dolgot, hogy minek nézzen utána, s most már ő is küldözget nekünk témákat, könyveket, építészeti kiállításokat. Szóval egy kedves megrendelő, aki határozott elképzelésekkel rendelkezik.

S mik ezek a határozott elképzelések?

Ami nagyon egybevágott a mi felfogásunkkal az az, hogy bár nem műemlék épületről van szó, tehát nem védett, a kedvessége és a bája miatt mégis védendő ingatlannak tekinthető. Vagyis bár jogszabályok által nem védendő, mi mégis mentsük meg az értékeit. Eredetileg ezen az épületet bizonyíthatóan fa nyílászárók lehettek. A műemlékes szemlélet azt mondaná, ha rekonstrukciót szeretnénk csinálni, tartsuk meg azt, ami ott volt, vagy nézzük meg, hogy mi volt az eredeti, és azt próbáljuk visszaállítani. Én azt gondolom, hogy sok mindenben nem vagyunk semmivel se előrébb 1930 óta, csak az idő telt el, de a nyílászárók területén előrébb tartunk. Abban maximálisan találkozott a megrendelővel az elképzelésünk, hogy ne féljünk váltani. Amiben a Bauhaus számomra nagyon izgalmas volt az az a fajta innováció, ami akkoriban a nyílászáróknál megjelent. Sok építész kísérletezett, s nagyon különleges, egyedi nyílászáró rendszereket tervezett, tehát nem átvettek meglévő szerkezeteket, hanem innovatív módon újat alkottak. Azonban ennél a háznál nem ez jelenik meg, hanem a kor „tucatszerkezetét” építették be.

S végül milyen döntés született a nyílászárók kapcsán?

Köztünk és az új építtető között ebben teljes összhang volt, mert azt mondta: bátran merjük kicserélni a nyílászárókat. Eredetileg fa nyílászárók voltak beépítve, s bár nem volt határozott elképzelése arról, hogy mire legyen cserélve, az fontos szempont volt, hogy innovatív módon legyen megoldva a csere. Azt kérte, keressük meg azt, ami a legmegfelelőbb: vékony profillal, érdekes keresztmetszettel, nyitásmóddal és vezérléssel. A hagyományos lyuk-architetktúrát meg szerettek volna hagyni, de fontos volt, hogy többet „tudjanak”, mint a tucattermékek. Ekkor elkezdtünk utánanézni, hogy jelenleg mik a trendek a világban, s először a hegycsúcsot céloztuk meg. Egy olyan acélszerkezetben gondolkodtunk, ami Magyarországon még igen ritka, talán néhány irodaházba építettek már ilyen acél profilrendszereket. Aztán a visszalépés mellett döntöttünk, s elkezdtünk alternatívát keresni.

Ezután mi volt a legnagyobb kérdés?

Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy miként lehet megtartani azt, amit a megrendelő szeretne, hogyan lehetne innovatívnak lenni, s megtalálni a választ a speciális igényeknek. Vagyis van-e alternatívája a megfizethetetlen nyílászáró rendszernek. S akkor azt gondoltam, a KAV lehet az a cég, ahol a munkatársakkal közösen elkezdhetünk a megoldáson gondolkodni. Ők nyitottak arra, hogy megértsék az építtető problémáját, én pedig hozzá tudom tenni, hogy műszakilag és építészetileg mi lenne az elvárásom. Ők meg tudják mondani, van-e bármilyen alternatíva – legyen az acél, alumínium, fa vagy bármilyen megoldás –, ami megfelel az elvárásunknak. S valóban, rögtön az első találkozáson tudtak olyat lehetőségeket mutatni, amelyek nagyon jól reagáltak azokra a problémákra, amelyeket felvetettünk az építtetővel.

Mik a nehézségek ennél az épületnél?

Nem feltétlenül nehézségek, inkább az építtető elvárásainak s annak az összehangolása, hogy a meglévő falszerkezetbe, méretbe és vastagságba miként tudunk beépíteni nyílászárókat hőtechnikailag korszerű módon. Emellett felmerültek nyitási kérdések, s az, hogy miként tudjuk kivitelezni a kapcsolódó szerkezeteket, árnyékolásokat és azok működését. Egy új háznál ez egyszerű, hiszen tudjuk, hogy ezeknek milyen helyigényük és szerkezeti kapcsolataik vannak, itt azonban fordított a gondolkodás, egy meglévő épületbe kell viszonylag új rendszert elhelyezni. Ezen a házon sosem volt árnyékolás vagy alumínium szerkezet, így ki kellett találni, miként lehet ezt megvalósítani. S ennek megvalósításában nagyon sokat segített a KAV-ban tapasztalható szemlélet. Beszélgetnek a megrendelővel, s nem eladni akarnak egy szerkezetet, hanem kérdésekre akarnak válaszolni, s a megoldást keresik.

Egyébként egy ilyen háznál, ahol meghatározó építészeti jegyek vannak, azoknak a megőrzése egy ilyen jellegű átépítésnél mennyire fontos? Kell-e, hogy megőrizze azt a meghatározó karaktert, amitől az épület az, ami?

Azt gondolom, hogy nagyon fontos. Azt kellett megnéznünk, hogy az új rendszerek képesek-e megőrizni ezt a karaktert, vagy nagyon idegenné válnának az átépítés után. Fontos kiemelni, hogy amikor az eredeti ingatlan épült, azokban az években az építészek már használták a fém nyílászáró szerkezeteket. A tokszerkezetek geometriája pedig abszolút az volt, ami itt megvalósul, ők is minél filigránabbra, vékonyabbra szerették volna venni ezeket. Sajnáltam volna, ha az átalakítás bár izgalmas és korszerű lenne, de éppen a ház lényegét, lelkét veszítettük volna el. Ez a megoldás azonban megőrzi azt.